Rács mögött

2013.07.15.

Milyen szép reggel! Süt a nap, friss a levegő... heverek. Jó így, jó most. Csend van, még a többiek alszanak. Kicsit nyújtózom, megfordulok, hogy a másik oldalam is átmelegedjen. Fejem tappancsomra teszem, érzem a távoli friss, harmatos fű illatát. Milyen jó lenne sétálni egyet, hemperegni a réten, de nem lehet. Ébredeznek a többiek is. Árnyék vetül rájuk... a rács árnyéka. Ők már nagyon régóta itt vannak.

Van köztük egy törött lábú. Megverték, kidobták. Engem nem bántottak, csak idehoztak közéjük, de azt mondták, majd jönnek értem. Meséltem is a többieknek, hogy otthon minden reggel a mamám mellett ébredtem. Jó meleg volt a bundája. Sokat játszottam a testvéreimmel, de aztán a többieket elvitték. Hallottam, hogy gazdit keresnek nekik. Sajnos értem nem jöttek, azért vagyok most itt. Az anyukám szeret és majd jönni fog, ő nem akarta, hogy idehozzanak. Biztos majd az emberek meg fognak simogatni engem is mint őt, és visznek sétálni mint, azelőtt...
Felébredt a töröttlábú, idejött, adott egy puszit. Egy olyan kutyapuszi-félét. Jól esett. Nagyon. Azt mondta tudja, hogy mire gondolok érzi, hogy miben bízom, de sajnos sokan itt öregednek meg a rács innenső oldalán.
-Az emberek tudnak rólunk, hogy itt vagyunk?-kérdeztem.
-Sokan tudnak, sokan nem. -felelte és hozzátette:
-Kistappancsos tudd meg, itt mindenki vágyik valamire, valami olyanra amilyenre te is. Mindannyian szeretnénk valakinek hízelegni, valakinek szeretetet adni, valakihez odabújni, valakit körülugrálni, kergetőzni. Nekünk semmink nincs amit adhatnánk, csak a lelkünk, az igaz barátságunk, és a hűségünk. Az emberek azt mondják ezek fontos dolgok az életben, minket mégis elhagytak, és itt várunk.... Szomorú lettem, megijedtem, sírok. Már nem jó így, nem jó itt. Már nincs csend. Felállok, orrom a rácshoz dugom, a többiek mellettem, felettem. Sokan vagyunk, nagyon sokan...

« Visszalépés